A magyar nyelv eredetkérdései

[Arthur Gordon Pym]

A magyar nyelv eredetkérdései

(Eredmények és kihívások a finnugrisztikában*)
Keresztes László/Debrecen

0. Bevezetés

Előadásomban szeretném röviden vázolni a magyarországi finnugrisztika immár két évszázados történetének főbb eredményeit, valamint a közeljövő kutatási trendjeit, kihívásait és lehetőségeit.(A finnugrisztikát tágabb értelemben az uralisztika helyett is használom, ugyanígy a finnugor nyelvek alatt általában az uráli nyelveket is értem.) Főként a nyelvtudomány oldaláról érvelek. Tisztában vagyok azzal, hogy egy tudomány képviselőjének nem illik más tudományterületeken tévelyegnie, mégis meg kell tennem észrevételeimet a társtudományok eredményeiről, hiszen a finnugrisztika (uralisztika) mára komplex tudománnyá vált, amelyben az irodalomtörténet, a művelődéstörténet, a történettudomány végre felzárkózott a már régen interdiszciplináris keretekben kutató nyelvtudomány, folklorisztika, etnográfia és régészet, valamint a fizikai antropológia kutatóinak élgárdájához. Az utóbbi évtizedekben új részdiszciplínák önállósodtak: népzenekutatás, néptánckutatás, sámánizmuskutatás, és nagy várakozással tekinthetünk korunk tudományára, a humángenetikára is.

1. Hagyományos területek: a nyelvrokonság bizonyításának módszere

A magyar nyelv finnugor eredetét, a világ nyelvei között elfoglalt helyét már jó kétszáz évvel ezelőtt sikerült megnyugtató módon tisztázni. Noha a finn és a magyar közötti összefüggéseket már a 17. század második felében felvetették (Martinus Fogelius, Michael Wexionius-Gyldenstolpe), a kéziratos feljegyzések a maguk korában nem váltak ismertté. A finnugor nyelvrokonság bizonyítása a 18. század végéig váratott magára. Sajnovics János (1770), majd Gyarmathi Sámuel (1799) latin nyelvű értekezéseikben ekkor rakták le a történeti-összehasonlító nyelvtudomány alapjait, és a 19. század elejének indogermanistái (Jakob Grimm, Franz Bopp), majd ugyanennek az évszázadnak a második felében az újgrammatikus iskola képviselői munkálták ki a nyelvrokonság bizonyításának módszereit és argumentumait.
Komparáció: Köztudott, hogy bármely két nyelv, még ha azokat a földgolyó legtávolabbi zugában beszélik is, tartalmazhat hasonló elemeket. A hasonlóság származhat egyrészt a nyelvek egyetemes tulajdonságaiból, másrészt egybeesésből, konvergens fejlődésből, amely egymástól függetlenül vezet hasonlóságra, és amely legtöbbször a véletlen műve. Az egymás szomszédságában vagy közelségében élő, főként ugyanazon területen, egy areában fejlődő nyelvek közötti közvetlen kölcsönhatás jóvoltából a tárgyakkal együtt fogalmak és nyelvi elemek is vándorolhatnak egyik nyelvből a másikba. Ennek legnyilvánvalóbb példái a jövevényszavak. A mélyreható areális kapcsolatok a nyelv szókincsén kívül észlelhetők a nyelvtanban is. Mindezek a jelenségek (univerzálék, konvergencia és diffúzió) bármely két nyelv közötti hasonló elemek sokaságát eredményezhetik.
Két nyelv közötti hasonlóságnak azonban lehetnek nyelvgenetikai okai is (és ez nem tévesztendő össze a humángenetikával!): az ilyen egyezések mélyebben gyökereznek, mint a fenti három jelenségből adódó hasonlóságok, és úgy magyarázhatók, hogy a vizsgált nyelvek közös ősre mennek vissza. A történeti-összehasonlító nyelvészet azokat a nyelvi elemeket kutatja, amelyek visszavezethetők erre az ún. alapnyelvre. E módszer teremtette meg az elméleti alapot a tudományos etimologizáláshoz. A nyelvrokonság bizonyításának első számú érve eszerint a közös alapszókincs, amelynek tagjai meghatározott, szabályosan ismétlődő különbségek révén egyeztethetők egymással. Ugyanígy szükséges a nyelvrokonság bizonyításához a közös nyelvtani rendszer, harmadsorban pedig figyelembe vehetők a tipológiai egyezések is. Ezzel a módszerrel sikerült kétséget kizáróan bizonyítani az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek rokonságát, és ezzel párhuzamosan az uráli/finnugor nyelvcsaládba tartozó rokon nyelvek egymáshoz való viszonyait. A bizonyítottan uráli/finnugor nyelvcsalád tagjait a mellékelt táblázat tartalmazza.

Az uráli nyelvcsalád

külső névbelső névösszefoglaló elnevezések(h)ungarus~magyarFINNUGORvogul~manysiobi-ugorugorosztják~hantizürjén (permják)~komipermivotják~udmurtcseremisz~marivolgaimordvin~erza, moksalapp~számifinn~suomifinn-permikarjalai (karél)~karjalaizsór~inkerikkobalti finnvót~vaďďavepsze~vepsészt~eestilívjurák~nyenyecSZAMOJÉDjenyiszeji szamojéd~enyec északitavgi~nganaszanosztják szamojéd~szölkup†kamasszdéli†mator

A nyelvrokonság fokai természetesen különbözők lehetnek. Vannak olyan rokon nyelvek, amelyeket a beszélők jól megértenek (például a szláv nyelvek, vagy a skandináv nyelvek, amelyek tkp. egy nyelvnek nyelvjárásai), de zömmel vannak olyanok is, amelyekről csak a nyelvkutatók tudják kimutatni a rokonságot (szláv-újlatin-germán nyelvek rokonsága, még távolabb a nyugati indoeurópai és a keleti indoiráni: hindi/urdu, újperzsa stb. rokonsága). Távoli rokon nyelvek esetében tehát nem a hasonlóságok, hanem a szabályos megfelelések a döntők! A laikusokat természetesen nem könnyű meggyőzni arról, hogy két szó akkor is rokon lehet, ha egyetlen hangjuk sem egyezik (m. ég 'Himmel' ~ fi. sää 'Wetter',m. fa ~ fi. puu id.). Párhuzamot lehet találni az emberi rokonság köréből: a testvérek, sőt az ikrek sem mindig hasonlóak, mégis rokonok.
Rekonstrukció: Fontos felismerés, hogy a nyelv (is) változik. Az évezredek során nemcsak a szavak hangteste, hanem a nyelvtani elemek is megváltoznak (vö. m. Halotti Beszéd és Könyörgés), sőt a változások sora kihathat a nyelv típusára is. A történeti nyelvészet az összehasonlítás révén megkísérli kikövetkeztetni a szavak és a nyelvtani rendszerek előzményeit. A rekonstrukció természetes nyelvi alakulatok (hangok, toldalékok) kikövetkeztetésére törekszik. A rekonstruktum azonban nem tekinthető tényleges nyelvi elemnek, hanem az etimológiai tudásunk extraktuma, amelynek alapján a nyelvész "látja" a mai tényleges formákat. A rekonstruált nyelvi jelenség a leveskockához hasonlítható, amely forró vízbe dobva felidézi a marhahúsleves aromáit, de az igazi leveshúsból és zöldségből készült étel az igazi! A rekonstrukció ismert eljárás a paleoantropológiában is: néhány csontból nemcsak a csontváz rekonstruálható, hanem megfelelő mennyiségű lelet alapján akár a test izomzata is. Nem biztos azonban, hogy a neandervölgyi ősember magára ismerne rekonstruált "szobra" alapján.


1.1. Etimológia: történeti-összehasonlító nyelvészet, hangtörténet, alak- és mondattörténet

A 19. században még nem állt a kutatók rendelkezésére elegendő anyag a rokon nyelvekből. Szöveggyűjtés céljából elsőnek Reguly Antal jutott el obi-ugor és mordvin rokonainkhoz. Az őt követő nyelvész, néprajzos, antropológus utazók (Munkácsi Bernát, Pápay József stb.) jóvoltából akkor friss nyelvi anyag került a kutatók asztalára. A magyarok és a finnek - már az összehasonlító nyelvészet elméletével és a fonetikus transzkripciós eljárás gyakorlatával felvértezve - nemes versenyt vívtak az anyaggyűjtésben. (E tekintetben a finnek az orosz birodalom alattvalóiként jelentős előnyre tettek szert.) Ennek alapján lendültek föl az etimológiai kutatások. Noha az etimológiának voltaképpen nincsenek általános érvényű, határozott elméleti alapjai (vö. Aulis J. Joki 1970, Kiss Lajos 1976), az etimológia gyakorlata látványos eredményeket produkált etimológiai szótárak formájában. A magyarországi finnugor etimológiai kutatások a 20. század második felében megjelent két hatalmas munkában tetőztek: A magyar szókészlet finnugor elemei (1978, főszerk. Lakó György), majd az Uralisches Etymologisches Wörterbuch (1988, főszerk. Rédei Károly). Ezekkel párhuzamosan a finneknél is nagyszabású etimológiai szótárak jelentek meg. Ezzel szemben szinte teljesen hiányoznak a kisebb finnugor nyelvek etimológiai szótárai, azok pedig, amelyek megjelentek, igen vázlatosak és némelyik teljesen szakszerűtlen.
Az alapnyelvi magánhangzók rekonstrukciós vitái a magyarok és a finnek között kompromisszummal végződtek, a mássalhangzó-rendszer rekonstrukciójának néhány részlete vár még tisztázásra. Jelentős eredménynek ítélem, hogy a kisebb előtanulmányok és részletkérdések kidolgozása mellett megkezdődött az egyes kisebb nyelvcsoportok, ill. leánynyelvek hangrendszerének fonológiai aspektusú történeti áttekintése. Magyarországi finnugristák munkájaként monografikus feldolgozásra került az obi-ugor vokalizmus története és a mordvin mássalhangzórendszer kialakulása.
Az etimologizálás mellett hagyományosan a hangtani kutatások részesültek előnyben, de születtek komplex monográfiák hang- és alaktörténeti kérdésekről is: a cseremisz nyelvtörténet alapjai, a szamojéd nyelvek története, a permi nyelvek történeti nyelvtana, az obi-ugor nyelvek konszonantizmusa és morfológiája, valamint egy-egy értekezés a mordvin determinatív igeragozás kialakulásáról és az obi-ugor nyelvek történeti fonotaxisáról is. Tüzetes összefoglaló munka született a finnugor nyelvrokonítás történeti és kultúrtörténeti hátteréről, fogadtatásáról, irodalmi és kulturális visszhangjáról. Az egyes rokon nyelvek szerkezetét és rendszerét bemutató kresztomátiasorozat az utóbbi negyedszázad folyamán jó szolgálatot tett a nyelvtanulásban.
A morfémák hangtestének rekonstruálása mellett sikerült meghatározni a morfémák kapcsolódási rendjét, de paradigmasorok rekonstruálására nem születtek kísérletek. Minthogy szövegek rekonstruálását nem lehet tudományosan megoldani, a szintaxis kérdéseinek vizsgálatára nem volt lehetőség. A nyelvtani elemek összefűzésének tanulmányozásából főleg tipológiai következtetéseket lehetett levonni.

1.2. Areális nyelvészet és nyelvtipológia

A huzamosan egymás mellett élő nyelvekben az érintkezések során évszázados intervallumokban mérve kialakulhatnak olyan egyező vonások, amelyek a nyelv szerkezetében és tipológiai vonásaiban okozhatnak rokonságszerű egyezéseket. A 20. század utolsó harmadában a finnugrisztika figyelme ilyen kérdésekre irányult, pl. a Közép-Duna-vidék nyelveinek kölcsönhatását, a skandináv vagy a balti area nyelveinek egyezéseit, és nem utolsó sorban a Középső-Volga-vidék különböző nyelveinek átfedéseit vizsgálták behatóan. A nyelvi kontaktusok kérdései természetesen már korábban is terítékre kerültek, nemcsak a hagyományos nyelvi elemek vizsgálatában, hanem az onomasztikai kutatásokban is. Az areális kontaktusok kérdését sikeresen kapcsolták össze a nyelvtipológiával.
A nyelvhasonlításnak a történeti-összehasonlító nyelvészettől különböző másik ága a nyelvtipológia, amely a nyelvek szerkezeti összevetésével foglalkozik abból a célból, hogy megállapítsa egyfelől a nyelvek univerzális vonásait, másfelől azokat a nagy szerkezeti típusokat, amelyekbe a világ nyelvei besorolhatók. Az azonos típusba tartozásból azonban nem lehet következtetni a nyelvek rokon voltára. A tipológiai egyezéseknek a nyelvrokonság bizonyításában legfeljebb negatív szerepe lehet: ha két nyelv nem azonos típusba tartozik, akkor rokonságuk igazolásakor a történeti-összehasonlító módszernek még ezt a körülményt is meg kell tudnia magyaráznia.


1.3. Jelentéstan

Az Uralisches Etymologisches Wörterbuch rekonstruktumokat ad meg címszóként. Az általános jelentéstan eredményeit a szójelentések rekonstruálásában kamatoztatták a szerkesztők, mivel a hangalak mellett a jelentést is rekonstruálták. A szemantikai kérdések vizsgálata azonban sohasem tartozott a finnugrisztika preferált területei közé.

1.4. Névtan

Nem tartozik szorosan a finnugor nyelvészeti stúdiumok közé, bár nyelvészeti képzettség nélkül nem művelhető. Személynevek nem rekonstruálhatók a régi korokra, a helynévanyag etimologizálása és tipizálása viszont mindig kedvelt területe volt a nyelvtörténészeknek. Ehhez természetesen szükség van ugyanazokra a hangtörténeti ismeretekre, amelyeket a köznevek eredetének megfejtése közben kell ismernie a nyelvésznek. A helynevek vizsgálatának tágabb értelemben nagy szerepe van a történeti, sőt az őstörténeti kutatásokban is.

1.5. Őstörténet

A nyelvrokonság egy nép történetében egy biztos szálat jelent a múltba. A mi magyar anyanyelvünk finnugor volta azt jelenti, hogy népünk egy részének ősei arról a vidékről költöztek a Kárpát-medencébe, ahol az alapnyelvet beszélő közösség lakott. A 19. század első felétől kezdve kezdték tudományosan, komplex módszerrel lokalizálni ezt az ősi lakóterületet. A nyelvemlékes kor előtti nyelvtörténeti kronológia két fő forrásból építkezik: a nyelvészetből, továbbá a régészetből. E két tudományág édes testvérek, csak az eredményeiket nehéz összeegyeztetni
A nyelvészeti kronológia relatív. Az egyes alapnyelvi szintek kialakulásának és a leánynyelvek szétválásának egymásutánja hang- és alaktani újítások segítségével határozható meg. Az uráli nyelvcsalád ágainak szétválását, egymáshoz fűződő kapcsolatát ma már megnyugtatóan tisztázták. A relatív nyelvészeti kronológia másik pillérét a különböző nyelvekből kölcsönzött jövevényszórétegek képezik: a finnugor nyelvcsalád esetében az indoeurópai nyelvcsalád jelenti a legfontosabb támpontot. Őseink akkor kerülhettek kapcsolatba az osztatlan indoeurópai alapnyelvvel, amikor az uráli nyelvcsalád már szétvált ősszamojéd és finnugor ágra; a legrégebbi indoeurópai eredetű jövevényszavak ugyanis hiányoznak a szamojéd nyelvekből, azaz a szamojéd nyelvek kiválása után kerültek a finnugor alapnyelvbe. Az indoeurópai nyelvcsaládból a finnugor együttélés időszakában különült el nyelvileg az ősiráni (ősárja) ág, amelynek szavai bekerültek a finnugor alapnyelvbe (pl. fi. sata ~ m. száz). Az ősiráni nyelvi hatás még akkor is tartott, amikor később a finnugor alapnyelv felbomlott ugor és finn-permi ágra, sőt még később a finn-volgai korban is. A finn-permi ág korszakolásában tehát jelentős szerepet játszik az indoiráni jövevényszó-anyag.
A régészet korszakoló szerepe is lehet relatív, hiszen a retrospektív, visszakövetkeztető eljárás az egyes régészeti kultúrák egymásutániságát vagy inkább egymáselőttiségét deríti ki, ezeket egymáshoz viszonyítja. Lehet azonban a régészet alapján abszolút kronológiát is kialakítani. A radiocarbon (C-14) izotóp vizsgálati módszer segítségével ui. elég nagy pontossággal meghatározható egy-egy régészeti lelet abszolút kora. Nagy hátránya a régészetnek, hogy a leletekből - az antropológiához hasonlóan - nem lehet egyenesen következtetni etnikumra és nyelvi hovatartozásra, ezért a régészeti kultúráknak etnikumhoz és nyelvhez kötése igen nagy óvatosságot igényel.
A nyelvészeti argumentumok és a pollenanalízis alapján vázolt Urál-vidéki őshazahipotézis akkor igazolható, ha azon a területen található egy olyan egységes régészeti kultúra, amely összhangba hozható az uráli populációval. Az urál-kámai neolit régészeti kultúra nagyjából fedi a nyelvészeti módszerrel meghatározott őshaza területét. Kimutatható, hogyan alakult ki belőle az a fésűs kerámia kultúra, amely a Kr.e. 3. évezredtől kezdve az Uráltól nyugat felé kezdett terjeszkedni és az időszámításunk kezdetéig eljutott a Baltikumig és benépesítette az észak-oroszországi tajga- és tundraövezetet. Ez a kultúra egy olyan díszítőtechnikáról kapta a nevét, amely egy fésűszerű tárggyal készített díszítést eredményezett, az agyagedényeken továbbá e népesség totemállatainak, a vízimadaraknak stilizált ábrázolása látható, ezért a finnugorokat képletesen a vízimadarak népének is szokták nevezni. Az ábrázolásoknak elsődlegesen tehát kultikus funkciójuk lehetett, ebből fejlődött az esztétikai, díszítő szerepük, végső soron pedig gyakorlatilag a kerámia alaposabb kiégetését szolgálták. A hiedelmek kutatásának, a kozmogóniának és mitológiának, a folklórnak és a néprajztudománynak is mint társtudományoknak ugyancsak fontos szerepe van az őstörténetkutatásban.
Az 1960-as évek magyarországi őstörténeti kutatások és viták eredményei alapján a kérdés nyugvópontra jutott. Az iskolai tankönyvekben ma is nagyjából ez az álláspont található.


1.6. Antropológia

Az embertani típusok vizsgálatára a 19. század közepétől gondoltak. A kutatók a finnugor ősnép antropológiai vonásait azonban nem tudták rekonstruálni, mivel az őshazában élő népesség keverék lehetett. Az 1980-as években a vércsoport-vizsgálatoktól várták a csodát. A nagy érdeklődéssel várt kutatások nem vezettek kézzel fogható eredményekre. A négy vércsoport az Rh-faktorokkal kombinálva arra derített fényt, hogy az emberek vére voltaképpen egyedi vonásokat mutat, a nagy számok statisztikájából pedig nem lehetett látványos áttörést elérni. Napjainkban a humángenetikai kutatásoktól várunk perdöntő eredményeket.

1.7. Kultúrtörténet

Középkori eredetmondáink a szkíta, majd a hun származást hirdették, igaz csak az Árpád-házi királyok, valamint a nemesség származását illetően, a jobbágyság és általában a köznép kimaradt a történetírás lapjairól. Különösen a székelység önazonosságtudatának kialakításában volt nagy szerepe a hun legendának. Később idegen mintára előkerült a bibliai származás gondolata: Noé fiai közül Sém (Szem), Hám (Kam) és Jáfet (Jafet) közül az európai népek Jafetre, és ennek fiaira, Gógra és Magógra vezették vissza eredetüket, de több más bibliai vonal is felmerült, sőt egyenesen Ádám és Éva édenkertje is az őshazajelölt helyek között szerepelt. Akár a dicső, nagy népek leszármazottaiként, akár a bibliai ős utódaiként a magyaroknak is helyük lett a világ népeinek, s főként Európa nemzeteinek a sorában. A nyelv eredetének felfogása tehát egyfajta értékítéletet jelentett bizonyos korokban.
Nem csoda, hogy a 18.-19. századi magyar nemesi közvélemény ezek után felháborodással fogadta Sajnovics közlését, amelynek jóvoltából Árpád népének letéteményesét olyan népekkel rokonították, amelyeknek nem volt sem múltja, sem jelene, de jövője sem kecsegtetett szép reményekkel. A finnugor rokonság iránti ellenszenv aztán később is meghatározott időszakokban, érzelmi vagy politikai felhangokkal meg-megújult. A 19. század végén Vámbéry támadása a finnugor rokonság ellen "ugor-török háború" néven vonult be a tudománytörténetbe. Vámbéry végül helyt adott Budenz érveinek, és elállt a török-magyar nyelvrokonság hirdetésétől. Manapság a nyugati, főként a tengerentúli magyar emigráció körében a sumér és szittya rokonság a legnépszerűbb, bár - főként a székely rovásírás kapcsán - a török, hun és avar származás kérdése is állandóan napirenden van a sajtóban és médiában. A két világháború között nagyrészt a fasizmus térhódításának hatására merült fel "a turáni gondolat", amely a közép-ázsiai népekkel való rokonságot hirdette, és egész kis hun-magyar-indiai őstörténetet kreált. A 20. század utolsó harmadában a dáko-román kontinuitás aztán ismét felerősítette a finnugor rokonság ellenes hangokat. Az érzelmi és sokszor politikai színezetű mozgalmak főként azokban az időszakokban erősödtek meg, amikor a magyarság önazonosságtudatában zavar és gyengeség mutatkozott. Lelke mélyén minden nép szeretne különbnek látszani szomszédjánál, a szolga uránál vagy a beosztott főnökénél. A finnugrisztikát hol Habsburg-propagandának kiáltották ki, mondván, hogy a német Budenzet azért ültették az osztrákok a magyarok nyakára, hogy a vesztett szabadságharc után a finnugor hipotézissel letörje a büszke magyarok öntudatát. Napjainkban pedig bolsevik találmánynak bélyegzik a finnugrisztikát, amelynek az volt a célja, hogy a vesztett világháborút követő szovjet megszállás és kommunista diktatúra után a magyaroknak és a Szovjetunió népeinek testvéri barátságát hirdesse és szentesítse.


2. Kétségek: megdőlt-e a finnugor nyelvrokonság?

A magyar nyelv finnugor eredetét ismét és ismét kétségbe vonják, s mi finnugristák nem mehetünk el szó nélkül nyelvünk finnugor eredetével szembeni, egyre fokozódó és szaporodó ellenséges nézetek mellett.
Kik azok, akik leginkább kételkednek a finnugor nyelvrokonságban? Mindenekelőtt azok, akik nem tudják vagy nem akarják tudomásul venni a nyelvrokonság és a néprokonság közti alapvető különbséget; azok, akik nem látják be, hogy a nyelv (is) változik; továbbá azok, akik nem hiszik, hogy a nyelvészet is egy megtanulandó szakma: a legelvakultabb kételkedők nem rendelkeznek a nyelvészeti kutatásokhoz (is) szükséges legalapvetőbb, egzakt módszertani ismeretekkel sem. A kételkedők sorába tartoznak a) a sok idegen nyelvet ismerők, akik elhitetik magukkal, hogy kompetensek a kérdésben azon az alapon, hogy tudnak nyelveket; b) a külföldön, főleg a tengeren túl élő, nem humán értelmiségi magyarok (mérnökök, orvosok, fizikusok), és hatásukra már a hazaiak is politikai felhangokkal; c) művészek (szobrászok, építészek, művészettörténészek, zenészek) pedig érzelmi indíttatással; d) és sajnos újabban már a fentiek ösztönzésére történelem, sőt magyar szakos tanárok is. Az utóbbi csoport, a tanárok gárdája a legaggasztóbb, hiszen ők azok, akik az iskolai oktatásban a tankönyvektől eltérően félretájékoztatják a tanulókat, sőt a tekintélyelvű iskolában meg is követelhetik tőlük az "új, forradalmi" ismeretek elsajátítását. A média is vevő a szenzációs tanokra, és ami a rádióban vagy a tévében elhangzik, azt "illik komolyan venni".
A finnugor nyelvrokonság nem dőlt meg és nem is fog megdőlni, hiszen a fent felsorolt uráli/finnugor nyelvek mellett nincs másik olyan nyelv a világon, amelyből ki lehetne mutatni a magyarral közös alapszókincset és nyelvtani rendszert az összehasonlító módszer bizonyítási kritériumai szerint, ráadásul még tipológiai egyezések tekintetében is megfelelne. A finnugor (uráli) nyelvek rokonsága tudományosan bizonyított tény, a magyar nyelv finnugor volta nem értékítélet, és nem is hit vagy meggyőződés vagy esetleg népszavazás kérdése, ráadásul - szerencsére - nem is ideológiai vagy politikai áramlatok függvénye! Ezzel összefüggésben fontosnak tartanám a tudománytörténeti műveltség fejlesztését és terjesztését az iskolában és a médiában.


3. A közelmúlt tudományos polémiái

A tudományoknak természetesen nem minden tézise örök érvényű, így a finnugrisztikában is vannak vitás kérdések, amelyek új érvek és módszerek segítségével új megvilágításba kerülnek. Az uráli alapnyelv szétválásának kronológiáját tekintve jelentős új eredményt hoztak a finn Jorma Koivulehto kutatásai (vö. összegyűjtött írásai: Koivulehto 1999). A másik vita az ún. családfa-modellről folyik, amely az uráli/finnugor nyelvek kialakulásának menetét és egymáshoz való viszonyát szemlélteti. A családfa-modellt már korábban is kritizálták, és megpróbálták bokorral vagy fésűvel helyettesíteni. A hullámmodell sem újkeletű a rokonsági viszonyok szemléltetésére.
Az e viták alapján kialakult őshazahipotézisek és kontaktuselméletek eredményei még korántsem kristályosodtak ki, így ezeket még túl korai volna az iskolai tananyagba beépíteni.
A millecentenárium Magyarországon is ismét reflektorfénybe állította az őstörténeti kérdéseket. A magyar tudósok zöme a hagyományos felfogás mellett érvelt és érvel.


4. Új távlatok és feladatok

Tudományszakunk szerencséjére fő kutatási tevékenységünk nem korlátozódott és nem is fog korlátozódni a dilettáns nézetekkel való vitákra. Egy biztos: új rokon nyelveket már nem fedezhetünk föl, régi, finnugor írásos dokumentumok fölbukkanása sem várható. A romantikus, hagyományos és a purista, csak leíró vagy összehasonlító nyelvészeti finnugrisztikán túl a szocio-ökológiai finnugrisztikával is számolni kell, amely pl. a finnugor nyelvek eltűnését és e népek asszimilációját vizsgálja, de feladatunknak kell kitűzni azt is, hogy a veszélyeztetett, a kihalás szélén élő vagy vegetáló kisebb finnugor népek tudatára ébredjenek anyanyelvük és kultúrájuk értékeinek, hogy nekik is szükségük, sőt joguk van arra, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, művelhessék a tudományokat, intézhessék ügyeiket és gyakorolhassák vallásukat. A finnugrisztikának tágabb értelemben fel kell vállalnia ezt a jószándékú politikai szerepet is, és tanácsokkal, tapasztalatok átadásával egyengetni a kisebb finnugor népek útját emberi jogaik érvényesítéséhez.

A következőkben vázolom a lehetőségeket és teendőket a közeljövő finnugrisztikai kutatásaiban.


4.1. Fonotaxis és morfoszintaxis

A hagyományosnak számító hangtani és etimológiai szintézisek után még tovább kell kutatni a fonémakapcsolódás leíró és történeti aspektusait. A morfémakapcsolódások történeti vetületei jó eredményeket ígérnek a szóalakok formálódásának tisztázásában. Az Uralisches Etymologisches Wörterbuch és az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (1995, főszerk. Benkő Loránd)) kijelölték az irányt az egyes rokon nyelvek etimológiai szótárainak összeállításához, így készül már a mordvin és a lapp etimológiai szótár, de szükség volna a permi nyelvek és a cseremisz szóanyag etimológiai szintéziseire is. Ezek olyan szakterületek, amelyekhez nem feltétlenül kell anyanyelvi kompetencia, ám annál nagyobb szakmai tudás szükséges. E tekintetben még a középnagyságú rokon nyelveink anyanyelvi kutatóihoz képest is jelentős előnnyel rendelkezünk.

4.2. Új nyelvészeti irányzatok (tipológia, univerzálékutatás, areális nyelvészet, valenciaelmélet, kognitív nyelvészet, konceptuális szemantika stb.) alkalmazása

A modern nyelvészeti irányzatok alkalmazása csak részben történt meg a finnugor nyelvek kutatásában. A magyar, finn és észt anyanyelvű kutatók e téren igen szép eredményeket értek el, és várható, hogy a közepes finnugor nyelvek kutatói is felzárkóznak az anyanyelvi kompetenciát igénylő munkához. Itt mindenképpen nemzetközi összefogásra lesz szükség. Az önálló államisággal nem rendelkező finnugor nyelveket szinte napjainkig csak úgy tanulhattuk, hogy a nyelvi adatok bizonyító anyagot szolgáltassanak a nyelvhasonlításhoz. Az oroszországi rokon népek elérhetősége ma már csak pénzkérdés. Az említett kresztomátiasorozat mellett már most égető szükség lenne modern, gyakorlati nyelvkönyvekre, amelyek révén, gyakorlati nyelvismeretekkel felvértezve utazhatna ki a gyűjtő nyelvészkutató a terepre. Örvendetes kezdeményezés az erza-mordvin és a votják nyelvkönyv. Legalább zürjén és cseremisz nyelvkönyvet is össze kellene állítani, de horribile dictu nem lenne baj, ha születnének vogul és osztják vagy akár szamojéd nyelvkönyvek is. Mindehhez természetesen fel kellene használni a kontrasztív nyelvészet eredményeit és ki kellene dolgozni a kontrasztív nyelvtanokat a magyar és a kisebb finnugor nyelvek viszonylatában. A szemantikai vizsgálatok terén, valamint a finnugor onomasztikai kutatásokban is ígéretes eredmények várhatók. Kívánatosnak tartom a nyelvtipológiai vizsgálatok megélénkülését, és a tudománytörténeti kérdések továbbgondolását is.
Nagy előrelépés lenne, ha folytatódna az ösztöndíjas és kutatócsere. Fontos lenne, hogy fiatal, különböző finnugor anyanyelvű kutatók és tanáraik hosszabb időt tölthetnének magyarországi egyetemeken, ahol megtanulnának magyarul, és a magyaron keresztül megismerkednének a kognitív nyelvészet, a konceptuális szemantika, a valenciaelmélet stb. alkalmazásával).


4.3. Számítógépes adatbázisok kialakítása

Korunk munkaeszköze, a szövegszerkesztő, a szkenner; a táblázatkezelő és az adatrendező programok alkalmazása már megkezdődött. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében az Uralisches Etymologisches Wörterbuch anyagának statisztikai feldolgozását elvégezték, a Széchenyi-terv keretében pedig megkezdődött a komplex uralisztikai adatbázis kialakítása is. Készülnek a morfológiai elemző programok a kisebb finnugor nyelvekre. Ennek a generációnak a feladata, hogy a latin mellékjeles és a cirill betűs szövegek egyaránt szkennelhetők és gépileg elemezhetők legyenek. A kutatók ezúton szinte korlátlan anyagmennyiséghez juthatnának, bővíthető alak- és tőtárak születnének, amelyeknek alapján fonémastatisztikai, fonotaktikai, lexikai, morfológiai, szintaktikai és képzőtanulmányok készülhetnének. Az adatbázisokat természetesen nem kellene könyvformában megjelentetni, hanem "csak" a kutatóhelyek gépi kompatibilitását kell kialakítani és az elektronikus hozzáférést kell biztosítani. Az oroszországi kisebb finnugor nyelvek kutatása szempontjából egy ilyen bővíthető adatbázis-rendszer hatalmas, szinte kiapadhatatlan forrást jelentene. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a számítógép nem módszer, hanem csak eszköz a tudományos munkában!

4.4. Terepmunka nemzetközi összefogással

A "hozott anyagon" kívül elengedhetetlen a helyszíni terepmunka is. A jelenlegi oroszországi körülmények között ez nem jár kisebb áldozatokkal, mint a 19.-20. század fordulóján. Bízzunk benne, hogy a nyelvrokonainkhoz történő kiutazás valamikor csak egyszerű rutinművelet lesz!

4.5. Az irodalmi nyelvek

Közismert tény, hogy a legtöbb oroszországi kisebb finnugor rokonunk az orosz többség szorításában vergődő minoritást képez. A jelenlegi körülmények ismeretében utópiának tűnik, hogy valamikor e kisebbségi nyelvek az orosz mellett második működő államnyelv rangjára emelkedjenek. Az erre való igény talán nyelvrokonaink értelmiségi rétegeiből is hiányzik, hiszen sokszor találkozunk olyan finnugor házaspárokkal, akiknek gyermekei egy szót sem tudnak anyanyelvükön, csakis oroszul beszélnek. Elég bizarrnak tűnhet az a szituáció, amelyben egy külföldi, aki mondjuk Magyarországon egy gyakorlati nyelvkönyvből megtanul erza-mordvinul, valamelyik szaranszki boltban ezen a nyelven kíván kommunikálni. Ez nemcsak a kisebbségi lét kiszolgáltatottságából és érzetéből származik, hanem egyszerű, praktikus oka van: nincs kiművelt irodalmi nyelv, amely alkalmas lenne - a hétköznapi társalgási szituációkon túl - szolgálni a közösséget az oktatás, a tudomány, az állam- és közigazgatás, valamint a jog terén. A nyugat-európai nemzeti nyelvek születésében jelentős szerepe volt a bibliafordításoknak, amely szükségessé tett mindenütt egyfajta nyelvújítási tevékenységet. Az első finnugor nyelvű evangéliumfordítások az 1820-as években készültek, ezeket követték a századforduló fordításrevíziói, valamint az evangéliumokhoz kapcsolódó újszövetségi részek fordításai vagy tartalmi kivonatai. A szovjet korszakban ezek a művek a tiltott könyvek listájára kerültek. Az 1990-es években finn és svéd kezdeményezésre megindult a munka, több oroszországi finnugor kolléga elárulta baráti beszélgetés közben, hogy benne van a fordítói gárdában. Ennek eredményeképpen született egy egységes, a gyermekek számára készített fordítás mind az ó-, mind az újszövetségi könyvekből az oroszországi finnugor nyelveken. A kis falvakban a gyerekek ma is finnugor anyanyelvüket sajátítják el először, tehát hozzájuk kell eljuttatni anyanyelvükön a bonyolult, nehezen felfogható bibliai szövegeket. Ehhez szívós és tudatos nyelvújító munkára van szüksége a fordítóknak, hiszen orosz terminológiával nem operálhatnak még ebben az életkorban. A finnek, észtek és mi magyarok már végigjártuk ezt a göröngyös utat, így tapasztalatainkat készek vagyunk átadni finnugor testvéreinknek. A nyelvészeti terminológia kidolgozása már megindult, és tervezzük a finnugor bibliafordítások, és ilyenformán az irodalmi nyelvek történetének kutatását is.
Tágabb értelemben ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy a kisebb finnugor népek irodalmának kutatását is az illető finnugor nyelven született szépirodalmi művek alapján célszerű folytatni.


4.6. Kiadványok és rendezvények

A publikációs lehetőségekre az utóbbi időkben nem lehet panasz, hiszen a tudományos munkák javarészének megjelentetésére meg lehet teremteni az anyagi feltételeket. A finnugrisztika szakfolyóirata, a Nyelvtudományi Közlemények ismét rendszeresen megjelenik, a debreceni és a szegedi egyetemek aktáit is évente publikálják. Az ELTE és a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola sorozatai imponáló tempóban látnak napvilágot, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem is megindította finnugrisztikai sorozatát. Igen fontos lenne, ha a doktori értekezéseket sem az egyetemek vagy az Akadémia kézirattárának pora lepné. Fiatal kutatók szép számmal vannak, és várható, hogy számuk az évek során növekedni fog. Bátorításra, biztatásra, buzdításra és egy kis odafigyelésre lenne csak szükségük ahhoz, hogy ők szerepeljenek a (nemzetközi) konferenciákon, előadásaik megjelenjenek, majd a rendszeres kutatáshoz hozzászokva eredményeik legjavát nemzetközi publikációs fórumokon is közzétegyék.
A nemzetközi kutatás koordinálásában, az eredmények mérésében értékesnek bizonyultak az ötévenként megrendezett nemzetközi finnugor kongresszusok, amelyeken a nyelvészek mellett hagyományosan néprajzosok, folkloristák és népzenekutatók, irodalomtörténészek és fordítók, valamint történészek és régészek is részt vettek. 2005-ben Joskar-Olában, a cseremiszek köztársaságában (Mari El) rendezik a tizedik kongresszust. 2010-ben, amikor a rotáció elvét követve ismét Magyarországé lesz a rendezés joga és kötelezettsége, komoly erőfeszítésekbe fog kerülni a mozgalom megújítása. A kongresszusi elvek modernizálására mindenképpen szükség lesz, és ez már a fiatalabb generáció bölcs belátására hárul.


5. A magyar nyelv eredete a modern tudományok tükrében
5.1. Nyelvrokonság és néprokonság

Egy nép nyelvének története őstörténetének fontos és stabil része, de nem egésze. A finnugor eredetű magyar nyelv folyamatos megőrződését két és fél ezer éven át az tette lehetővé, "hogy az eredeti magyar etnikum mindig alapvetően töretlen folytonosságban élt, és ezt a nyelvet mindig számottevő mennyiségű, alapjaiban önálló történeti: gazdasági, kulturális, társadalmi létű népi tömegek vitték tovább" (vö. Benkő 1997: 167). Az a finnugor nyelvi forrás, amely a különváláskor és a vándorlások kezdetén néhány cseppel megindult, az idők folyamán patakká, majd széles folyóvá duzzadt, mígnem jelenlegi helyét elérve hatalmas tóvá szélesedett: Európa 15. legnagyobb nyelve. Ennek a folyamnak a forrásig való visszakövetése a magyar nép egy részének biztos történelmét jelenti. Futása közben e folyóba számos patak és más folyó torkollott, az idegen hatások azonban a nyelvtani szerkesztés tekintetében alapvetően nem változtatták meg nyelvünket; a változások legfeljebb a szókincsben jelentkeznek.
Az anyagi kultúra forrásainak kinyomozása bonyolultabb feladatot jelent. Új tárgyak, fogalmak befogadására a magyarság mindig nyitott lehetett. Ha egy nagyobb közösség befogad például egy fazekas családot, amely szép, új használati tárgyakat, díszítést honosít meg, a tárgyi környezet gyorsan megváltozik, ugyanakkor nyelvileg néhány tucat szón kívül más innováció nemigen történik. Ugyanígy közkedveltté válhat egy-egy mítosz vagy mesemotívum, egy-egy szép melódia is szájról szájra vándorol, de a nyelv kevéssé érzi meg e változásokat. A régészeti leletek retrospektív vizsgálata alapján hasonlóképpen elég messzire mehetünk vissza a magyarság történelmében. A szellemi kultúra kialakulásának felderítése viszont körülményesebb. Egy-egy nagyobb közösséggel való kapcsolatok kétségkívül más irányba viszik a magyarság történelmének szálait. Az eredeti neolit finnugor kultúra már az ugor korban átváltozott nomád lótartássá, majd nomád állattartó, végül letelepült földművelő életmóddá. Az animisztikus finnugor hiedelemvilágból sem maradt semmi, helyébe léptek a táltosok, majd a honfoglalás után a nyugati kereszténység teljesen kiszorította és elhomályosította az ún. ősvallás nyomait is. Finnugor dallamokat nem is sikerült rekonstruálni, a legrégibb pentaton és kvintváltó dallamkincsünk is legfeljebb a vándorlások utolsó fázisából való. A népszokások kutatása természetesen igen fontos terület, ám a paprikáscsirke receptjéből, a szőlőlugasok futtatásából, a búboskemencék formáiból messzemenő őstörténeti következtetések nem vonhatók le. Ezekből a magyar nyelvnek japán, ujgur stb. nyelvrokonságára semmiképpen nem lehet következtetni. A nyelvrokonságot nem szabad összemosni a népek, anyagi és szellemi kultúraformák rokonságával. A nyelv változásai lassabbak, több generáció életében lassan és fokozatosan mennek végbe. Nem lenne életképes az a közösség, amelyben a nagyszülő nem értené meg unokáját és fordítva.


5.2. Humángenetika

Az emberi gének ezzel szemben keverednek. Egy-egy idegen ember génjei egycsapásra megváltoztathatják egy család utódainak genomját. Az emberek és populációk genetikai rokonsága nem azonos a nyelvek genetikai összefüggéseivel. Az előbbi a néprokonság, az utóbbi a nyelvrokonság. A gyerekek vagy az egyik, vagy a másik nyelvet, esetleg mindkettőt elsajátítják, huzamosan keveréknyelv azonban nem jön létre. Korunk tudománya, a humángenetika egy nép őstörténetének sok megválaszolatlan kérdésére adhat választ, legalábbis ezt reméljük. Az anyai ágon öröklődő mitochondriális DNS alapján kimutathatók a genetikai összefüggések.
A humángenetikai DNS-vizsgálatokkal szemben nagy az elvárás. A jelenlegi genetikai kutatások kitűnően alkalmazhatók az apasági vizsgálatban, a kriminalisztikában, sőt sikerült megtalálni az ötztali jégkorszaki múmia egyenesági leszármazottját is Angliában. Sok és megbízható anyagra lesz szüksége a kutatóknak ahhoz, hogy nagyobb populációk rokonságát is kimutassák. A kapott eredményeket a nyelvészeknek tovább kell elemezniük és értelmezniük, hiszen mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a génekből nyelvi hovatartozásra nem lehet következtetni. A gének legfeljebb az egyedek azon képességét garantálják, hogy az egyetemes emberi logikai és kommunikációs rendszert, amit nyelvnek nevezünk, el tudják sajátítani. Azt, hogy melyik nyelvet vagy nyelveket sajátítja el egy gyermek, már nem örökítik, ez már az egyén szociális környezetének a függvénye.


5.3. A nyelvrokonság és a számítógép

Az egyes nyelvek egymáshoz való viszonyát már számítógépes algoritmusokkal is megkísérelték bizonyítani. A számítástechnika egzaktságához nem férhet kétség, csakhogy minden attól függ, mit táplálunk be a gépbe és mire vagyunk kíváncsiak. Az egzaktság ellenére nagy a csúsztatás lehetősége. Félő, hogy olyan típusú eredmények jönnek majd ki, mint bizonyos Biblia-vizsgálatokból...

5.4. A globális kor kihívásai egy nemzeti tudománynak

Manapság a tudomány művelésére, a tudományágak zömére a globális kérdések felvetése és az interdiszciplinaritás mint a kérdésekre adandó válaszok keresésének útja jellemző. Ez áll a finnugrisztikára is. Ilyen kérdések az uráli nyelvcsalád felbomlása és a leánynyelvek fejlődésének útjai. Ezekből a világ nyelveinek általános fejlődési tendenciáira vonhatók le tanulságok. E kérdéskör szerves folytatásának kínálkozik a magyar nyelv kialakulása és fejlődése. A magyar nyelv közel háromezer éves önálló fejlődéstörténetével az Európában jelenleg beszélt nyelvek között az egyik legősibb nyelvnek tekinthető, amely amellett, hogy finnugor voltában megtartotta ősi szerkezetét, plasztikusan igazodott a mindenkori kommunikáció támasztotta szükségletekhez. A nyelvújítás, nyelvtervezés és -fejlesztés kérdéseiben a magyar (finn és észt) nyelvújítás tapasztalatait felajánlhatjuk az oroszországi kis finnugor népek irodalmi és nemzeti nyelveinek kialakításához, hiszen az Európai Unió egyik fontos feladata a kis lélekszámú népek és kultúrájuk megőrzése. A globalizációnak és integrációnak emellett nyelvészeti, kultúrantropológiai, sőt aktuálpolitikai vonatkozásai is lehetnek. A nyelvi technológiák alkalmazása, az informatika külön kihívást jelent a finnugrisztikának. E téren is vannak teendőink és kötelezettségeink.
Egyetlen fizikai vagy csillagászati probléma sincs predesztinálva arra, hogy éppen egy magyarországi kutató oldja meg. Ugyanakkor egy finnugrisztikai kérdés vizsgálata magától értetődően magyar (vagy más finnugor anyanyelvű) kutatóra vár, hiszen számunkra adott a tudományos apparátus, amely ezeket a kutatásokat lehetővé, s ezzel kötelességünkké teszi. A finnugor népek képviselői a magyarokra mindig külön figyeltek, de ritkán nézhettek föl ránk. A mi nemzeti tudományunk és a tágan értelmezett finnugrisztikánk eredményei ma is tiszteletnek örvendenek náluk. Ezt hatékonyan meg kellene őriznünk.


6. Összegzés

Előadásomat annak tudatában állítottam össze, hogy a finnugrisztika komplex diszciplína, és legbiztosabb pillére a nyelv. Mi magyarok a magyart tartjuk anyanyelvünknek, tehát finnugor nyelven beszélünk, ez egyúttal a Magyar Köztársaság hivatalos, nemzeti nyelve. A magyarság történetének egyik biztos szála, amely a nyelv finnugor (uráli) eredetének vizsgálatával vezet vissza a legtávolabbi múltba. A nyelvrokonság azonban nem azonos a néprokonsággal, a nyelv története tehát nem azonos a nép történetével. A nyelvészeti kutatás mellett a társtudományok kutatóinak figyelmet kell fordítaniuk még az anyagi kultúra (régészet, néprajz) és a szellemi kultúra (folklór, mitológia, zene stb.) kialakulásának mozzanataira, és nem utolsó sorban a biológiai előzmények kutatására, így figyelembe kell vennünk és nyelvészetileg értelmeznünk kell a humángenetika eredményeit is.
Bár a visszapillantó tükör torz és kusza képet mutat, nem kell megijednünk attól, hogy a teljes valóság talán sohasem ismerhető meg tisztán. Optimistán kell előre tekintenünk, mert nincs szégyellnivalónk. "Halszagú" finnugor rokonaink egy része (finnek, lappok) már csaknem egy évtizede tagjai az EU-nak, és várnak bennünket is, hogy lobbit alkothassanak velünk az indoeurópai népek tengerében. Nem kell tehát attól félnünk, hogy keleti származásunk miatt leszünk az Unióban másodrangú állampolgárok. Nem a múltunk meghamisításával vagy megmásításával kell megszépítenünk származásunkat. Nem érdemes önazonossági tudatunkat mesevilágba andalítani. Nem szabad elfelejtenünk, hogy finnugor nyelvünk két és félezer éve átsegítette őseinket a vándorlások rögös útjain, és talán ez az egyetlen és legősibb örökségünk, amely híven mutatja, kik voltunk, kikkel találkoztunk az úton, mit tanultunk az idegenektől. Inkább csodálkozzunk azon, hogy anyanyelvünk fennmaradt a Kárpát-medencében is, nyilván azért, mert életképes, használható kommunikációs eszköznek bizonyult minden időben, és mindig képes volt megújulva felnőni legfőbb feladataihoz. A mostoha történelmi körülmények között is megmaradhattunk magyar anyanyelvűnek, és nem jutottunk az egyesek által irigyelt "dicsőbb" népek (szkíták, szarmaták, hunok és avarok stb.) sorsára, akik korábban ugyanitt szinte nyomtalanul elenyésztek. Magyar nyelvünk fenntartása nélkül ma már talán azt sem tudnák Európa népei, ki is volt és hogyan is nevezte magát a nyugati forrásokban fel-felbukkanó és a hunokkal azonosított hungarus nép.
A tudomány képviselőinek - és itt nemcsak a nyelvészekre gondolok - kiemelkedően fontos szerepük van abban, hogy segítsenek a megismerésben, az előítéletek lebontásában, s ezáltal megakadályozzák, hogy a tudományt ideológiák, hamis tudatok alátámasztására lehessen fölhasználni. (Vö. Pusztay 1995: 51.)
A valódi nemzeti öntudat ma már sehol sem működik valódi nemzeti tudományok nélkül, amelyeknek eredményeit a társadalom tudomására kell hozni. Mi sokszor tanulhattunk volna a rokon népektől. Finn és észt vonatkozásban ma ismét ez a helyzet, mert nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ezek a társadalmak éppen nemzeti tudományaik fejlesztése, a közművelődéssel történő összekapcsolása révén őrizhették meg vagy vívhatták ki szabadságukat. E népekkel való rokonságunkat nem szégyellnünk, hanem fokozottan ápolnunk kell!
A finnugor kutatásokban főleg a finnek és a magyarok nemes versenyt folytattak a kezdetek óta. A terepmunkában sajnos - a kezdeti sikerek után - alulmaradtunk, hiszen a finn kutatók mint a cári Oroszország alattvalói könnyebben eljutottak a kisebb finnugor népek lakóhelyére. Később, amikor kedvezményezettek lehettünk volna, sajnos a Szovjetunióval sem sikerült olyan kapcsolatokat kiépíteni, amelyek keretében a szakembereink eljuthattak volna a rokon népekhez. A 90-es évek nyitása révén sikerült megszervezni néhány kutatóutat, ám megfelelő állami támogatás híján a pénzforrásaink elapadtak. Szűkebb szakmánk nincs kedvezményezett helyzetben, s ez táptalajt ad a tudománytalan nézetek terjedésének. Remélem, hogy szakmánknak sikerül kilábalnia hazai marginális helyzetéből. A finnugrisztika marginális helyzetének megszüntetéséhez tudatosítani kell, hogy ez nem csupán a finnugor rokon nyelvekkel és népekkel foglalkozó tudományág, hanem szűkebb értelemben része az egyetemes nyelvtudománynak, tágabb értelemben pedig a modern kulturális antropológiai tudományoknak.
A közeljövő feladata lesz a régmúlt hagyatékát előítéletek nélkül ismét részekre bontani, elemezni, értékelni, átértékelni, s ennek alapján komplex módon, ismét több tudományág összehangolt tevékenységével új szintézist teremteni...


Irodalom:
Benkő Loránd 1997: A honfoglaló magyarság nyelvi viszonyai és ami ezekből következik. In: Kovács László és Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó, Budapest. 163-176.
Carpelan, Christian et al. (ed.) 2001: Early Contacts between Uralic and Indo-European: Linguistic and Archeological Considerations. Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 242, Suomalais-Ugrilainen Seura, Helsinki.
Domokos Péter 1998: Szkítiától Lappóniáig. A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban. 2., átdolgozott kiadás. Universitas Kiadó, Budapest.
Hajdú Péter 1966: Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Tankönyvkiadó, Budapest.
Hajdú Péter 1981: Az uráli nyelvészet alapkérdései. Tankönyvkiadó, Budapest.
Honti, László 1995: Zur Morphotaktik und Morphosyntax der uralischen/finnisch-ugrischen Grundsprache. CIFU-8/I. H. Leskinen (ed.), Moderatores, Jyväskylä. 53-82.
Honti László 2000: az uráli/finnugor "ősnyelv"-ről. Székfoglalók a Magyar Tudományos Akadémián. Budapest.
Janhunen, Juha 1999: Euraasian alkukodit. In: Pohjan poluilla: Suomalaisten juuret nykytutkimuksen mukaan. P. Fogelberg (ed.): Bidrag till kännedom av Finlands natur och folk 153. Helsinki, 27-36.
Joki, Aulis J. 1970: Az etimológiai kutatás mai helyzete. Magyar Nyelv 66: 4-12.
Kiss Lajos 1976: Az etimológiai kutatások újabb fejlődése külföldön. Nyelvtudományi Értekezések 89. Akadémiai Kiadó, Budapest. 27-47.
Koivulehto, Jorma 1999: Verba mutuata. Quae vestigia antiquissimi cum Germanis aliisque Indo-Europaeis contactus in linguis Fennicis reliquerint (ed. Klaas Ph. Ruppel). Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 237. Finnisch-Ugrische Gesellschaft, Helsinki.
Laakso, Johanna-Grünthal, Riho 2001: A finnországi finnugrisztika helyzete és jövője. (Vitaindító. 2001. márc. 15.) Helsinki.
Nemeskürty István 2002: Mi történt velünk? Szabad Tér, Budapest.
Pusztay János 1977: Az "ugor-török háború" után. Magvető Kiadó, Budapest.
Pusztay János 1995: Nyelvrokonság és nemzeti tudat. Dissertationes Savarienses. Savaria University Press, Szombathely.
Rédei Károly 1998: Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. In: Magyar Őstörténeti Könyvtár II. Balassi Kiadó, Budapest.
Róna-Tas András 1978: A nyelvrokonság. Gondolat, Budapest.
Veres, Péter 1996: The ethnogenesis of the Hungarian people. Problems of ecologic adaptation and cultural change. Occasional Papers of Anthropology 5. Budapest.


* Köszönetet illeti mindazokat a kollégákat, akik írásos megjegyzéseikkel, tanácsaikkal, kritikáikkal segítették jelen előadásom megformálását (Bakró-Nagy Marianne, Berta Árpád, Csúcs Sándor, Fejes László, Havas Ferenc, Makkay János, Maticsák Sándor, Pusztay János, Róna-Tas András, Voigt Vilmos), továbbá a 2003 januárjában tartott piliscsabai finnugor szeminárium összes résztvevőjét.

[forrás]